Vincent van Gogh

Amennyiben ezek a dolgok távol esnek érdeklődési körünk epicentrumától, valószínűleg akkor is hallottunk már az expresszionizmus elsőszámú holland úttörőjéről, hiszen a modernség utáni korszaknak – vagyis a posztmodernnek – köszönhetően lépten-nyomon találkozhatunk alkotásaival, megismerkedhetünk az életével kapcsolatos vad históriákkal, halálának megrendítő körülményeivel. Mennyire mondható azonban hitelesnek a napjainkban jelleméről reprezentált kép, amelyet nem csak a posztmodern, de a 20. század meghatározó filozófiái is előszeretettel forgattak ki és használtak fel saját elvakult tanaik igazolására?

Az impresszionizmus alkonyán

Annak érdekében, hogy pontos választ kaphassunk az imént feltett kérdésekre, célszerű mindjárt a XIX. század utolsó harmadában kezdeni utazásunkat. 1880. környékén járunk tehát, Nyugat-Európában. Mostanra a képzőművészet végleg búcsút intett a korábbi stílusok ismétlődő váltakozásának. Érezhetően megindult a szubjektív ábrázolásmód forradalma és térhódítása. A kortárs művészek túlléptek a szigorú kontúr- és vonalperspektíván, fokozatosan a természeti valóság, valamint a kompozíció is lényegét veszti. A szárnyukat próbálgató festőkre kizárólag egyetlen feladat vár, mégpedig az impresszionizmus eddig megmunkálatlan területeinek kiaknázása. És nincs visszaút. Továbbvinni a jelen művészetét, ez a cél és a teljesítendő kihívás.

Ez a küldetés vár többek között a holland származású Vincent Willem van Gogh-ra is, aki 1880-ban ráébred, hogy a helytállás családja műkereskedelmi vállalkozásában és a lelkészi pályán (papnak, később misszionáriusnak készült) egyaránt meghaladja képességeit. Szülei és környezete mindeddig állandóan érzékeltette vele alkalmatlanságát, ám Vincent sosem volt hajlandó beletörődni sugalmazott esetlenségébe. Éppen ezért most, huszonhét évesen új elhatározásra jut. Tőle ez idáig idegen eszközökkel: ecsettel, vászonnal, palettával próbál szerencsét.

Természetes, hogy erőfeszítései eleinte általános rosszallást váltanak ki a körötte lévőkből. Laikus ismerősei, barátai értetlenül állnak a fiatalságából már kifele lábaló férfi előtt, aki munkásságának első esztendeiben a holland alföldeket rója és parasztokról, földművesekről készít tanulmányokat, vázlatokat. 1881-től 1885-ig Hágában, majd Nuenen-ben székel. Alkotásai jellemzően a naturalizmus és a realizmus jegyében születnek. Ezek közé sorolható például A magvető (1881), továbbá az 1885-ben vászonra vitt Krumplievők is.

Krumplievők (1885)

82 x 114 cm

Van Gogh Krumplievők című olajfestménye tágas színskálával; fekete, olajzöld, halvány okker, umbra- és vörösesbarna színekkel dolgozik. A festmény maga krumplievő parasztokat ábrázol, akik közömbös, családias lelkületben fogyasztják munkájuk „gyümölcsét”. Vincentnek sikerült finom ecsetvonásokkal megragadnia és átadnia a megjelenített alakok egyéniségét, karakterét.

A kép központi jelképe a mennyezetről függeszkedő petróleumlámpa, amely hangulatteremtő fényével világítja meg a durva és nyers arcokat. A Krumplievők van Gogh őszinte, kétkezi munkákat végző zsellérek iránt érzett leplezetlen csodálatáról és tiszteletéről árulkodik.

A hit dekadenciája

1885. Vincent számára több okból is meghatározónak bizonyul. Miután apja, Theodorus van Gogh elköltözik az élők sorából, a csalódott Vincent kiábrándul a vallásból és hátat fordít Istennek. Az ő esetében meglehetősen ellentmondásosnak nevezhető ez a reakció, hiszen egy 1878-as, Theonak (Vincent öccse) írt levelében még teljesen másképpen nyilatkozott az elkerülhetetlen halálról. Egész pontosan így fogalmazott:

„Gyászos, mélységesen mélabús színjáték. Mindenkit magával ragad, aki tudja és érzi, hogy egyszer ő is átesik azon, amit halálnak nevezünk, mert az emberi élet könnyekből vagy ősz hajszálakból áll. Ami emögött van: a nagy Titok, amit csak Isten ismer, de a Feltámadást szavával megcáfolhatatlanul kinyilatkoztatta.”

Laeken, 1878. november 15.

A fiatal Vincent lankadatlan vallásos buzgalmát egyébként mi sem példázza jobban, mint az a tény, hogy 4 évvel később, 1882-ben kész lett volna feleségül venni egy hágai utcalányt, hogy cselekedetével a helyes útra terelgesse. Levelében a következőképpen írt testvérének a groteszkbe hajló ügyről:

„Találkoztam tehát Krisztinával, terhesen, betegen, fagyban, hiszen tudod. Egyedül voltam. [..] Természetesen nem gondoltam vele kapcsolatosan azonnal házasságra, azonban egyre jobban megismerve őt, világos lett előttem, hogyha valóban segítségére akarok lenni, komolyan kell e kérdéssel foglalkoznom.”

Hága, 1882. május 15.

A döbbenetes levél ellenére Theo kitartott bátyja mellett. A továbbiakban is mecénás módjára támogatta őt, pénzelte és kiegészítőkkel, kellékekkel látta el, amik elengedhetetlenek voltak bátyja tevékenykedései során.

A van Gogh család összességében viszont nem volt ennyire toleráns és ezzel Vincentnek is szembesülnie kellett. A köztiszteletben álló lelkész apa látszólag elhordozhatatlan szégyenbe került volna, ha szabados fia gyarló szeszélyéből megvalósul ez az abszurd nász. Mindenki szerencséjére végül Krisztina hűtlensége és csapodár magatartása józanítóan hatott Vincentre. Mégis, a vallásos ítélkezés szöget ütött az akkor még megingathatatlan ifjú fejében.

Visszatérve az 1885-ben bekövetkezett tragédiához: apja halála sokkolja Vincentet. Elszenvedi a hit dekadenciáját és megvetéssel gondol a Teremtőre. Cinizmusa a Csendélet Bibliával-on (1885) manifesztálódik.

Csendélet Bibliával (1885)

65 x 78 cm

A Csendélet Bibliával semmiképpen sem sorolható a szimbolista alkotások közé, de a vászonra festett tárgyak jelentéstöbblete vitathatatlan. A Krumplievőkhöz hasonlóan ezen a képen is sötét színek dominálnak. A kialudt gyertya az eliramló életet, a használatlan, tiszta, méltóságteljes Biblia a vallás tehetetlenségét, Émile Zola rongyosra olvasott Életöröme pedig a lázadást mintázza.

Antwerpen és Párizs: A fejlődés útján

Vincent kitartóan fest és rajzol, művei azonban nem kerülnek értékesítésre. Meglepő, de a kudarc szó mintha hiányozna szótárából: úgy dönt még az év végéig Antwerpenbe költözik. Itt kapva-kap az Antwerpeni Akadémia lehetőségein és aktokat fest hivatásos modellekről. Emellett a japán metszetekkel is megismerkedik. Elégedettsége mégsem teljes.

Egy évvel később, 1886-ban enged Párizs vonzásának és Theo jóvoltából beszivárog a francia főváros pezsgő, bohém vérkeringésébe. Közel két évig tartózkodik Párizsban, ahol mind Monet, mind Degas, Pissarro és Signac is nagy hatást gyakorol rá.

Az impresszionizmus fellegvárában Vincent sokat tanul, de ő maga nem válik impresszionistává. Ugródeszkaként tekint életének ezen állomására és igyekszik minél több technikát elsajátítani.

Liliomok (1887)

73,5 x 60,5 cm

Van Gogh párizsi időszakának talán legcsodálatosabb termékei az eidüllionok (pl.: Park Asnières-ben, 1887) és a virágcsendéletek.

Ezek közül is kiemelkedik a Liliomok, amit a szakma van Gogh első virágcsendéleteként tart számon. Míg a festmény hátterének kidolgozásánál pointillista stíluselemek figyelhetőek meg, a váza megformáltsága impresszionista modorról árulkodik.

A vastag ecsetvonások és a gazdag komplementer színek a művész lelki érzékenységére utalnak.

Fokozódó elmebaj

Vincent ekkor már maga is érzi, hogy szakmai megszállottsága károsítja értelmét. Aggodalmának Theo-hoz címzett leveleiben ad hangod. Mivel állapota egyre rosszabb, a gyógyulás reményében délre, Provence-ba utazik és a tengerparti Arles-ban telepszik le. De nem pihen, rögtön munkához lát.

Ami a művészetet illeti, van Gogh Arles-ban, az úgynevezett “sárga tanulmánnyal” kiteljesíti színhasználatát; megérlelődnek napraforgói. Ami pedig egészen egyedülállónak hat, hogy Vincentnek nincs különösebb szüksége ihletre. Mindent és mindenkit lerajzol. A város lakályos közege páratlan alkotások megteremtésére sarkallja őt. Arles-i asszony (1888), Éjszakai kávéház (1888), Szék pipával (1888), Virágzó barackfák (1888), Van Gogh hálószobája (1889): csak néhány kép, amely az itt eltöltött hetek és hónapok alatt keletkezik.

A fejlődés örömére meghívja magához barátját, Paul Gauguin-t is, akiben az ösztönző erőt és az állandó magányosságot feledtető társaságot vizionálja.

Habár az invitálásnak eleget tevő Gauguin és a van Gogh között húzódó tisztelet kezdettől fogva kölcsönös, személyiségük ellentétes pólusú. A váratlanul és rendszeresen kirobbanó viták elkerülhetetlenek a két zseni közös bérleményében. Az egyik ilyen perpatvar után aztán megtörténik a baj, ami egyértelmű és rettenetes üzenetet hordoz magában: 1888. december 23-án Vincent idegrohamot kap, levágja bal fülét, majd egy helyi prostituált lány kezébe nyomja.

Mindenki számára nyilvánvalóvá válik a művész pszichés betegsége és az eset megrémíti a lakosokat. Retorziók sora éri Vincentet. Gauguin távozik és az Arles-i emberek aláírásgyűjtéssel szorgalmazzák az “őrült festő” kitoloncolását.

Erre aztán nem kerül sor, mert Vincent 1889-ben önszántából bevonul a St. Remy-i elmegyógyintézetbe. Szeretne meggyógyulni, de a festészetről még az intézet falai mögött sem hajlandó lemondani. A végzetes folyamatra és van Gogh mentalitására így emlékezik vissza Gauguin, 1902-ben:

“Egy ember, akit bolondokházában ápolnak, de időközönként elég világosan lát ahhoz, hogy felismerje állapotát. És akkor annál jobban hajszolja magát, hogy megfesse azokat a csodálatos képeket, amelyeket ismerünk.”

Bekötött fülű önarckép (1889)

60 x 49 cm

Vincent két önarcképet is festett, közvetlenül az öncsonkítását követő pár hétben. Az itt található képen szenvtelenül, méltóságteljesen feszít, mint valami heroikus vallomás alanya.

A meleg, réteges viselet egyszerre sejteti a külső ridegséget és a belső, lágy hevültséget, amelynek védelemre van szüksége a túléléshez. A Bekötött fülű önarckép olyan élénk színeket vonultat fel, mint a cinóbervörös, a cinkfehér, de a már jól ismert, hidegebb árnyalatú színek is mint a berlini kék, a kobaltkék, és az ultramarinkék is jelen vannak. A harsány kraplakk a háttérben elhelyezkedő japán metszetre irányítja a figyelmet.

A szem a lélek tükre. És valóban, van Gogh kékeszöld szemei fásultak, pásztázók, ám a pupillák vonzásában lévő apró lángok arra engednek következtetni, hogy a festő lelke érzelmektől fűtött és hisz a sikeres rehabilitációban.

“Veled vagyok a Sárgaházban…” *

Minekutána a St. Remy-i elmegyógyintézetben epilepsziát diagnosztizálnak nála, Vincent mindent megtesz, hogy állapota stabilizálódjon. Igyekszik tudomást sem venni a sűrűn jelentkező látomásos rémálmokról és az üldözési mániával járó rohamokról.

Egy dolgot tesz, amihez a leginkább ért: alkot. Fantasztikus mesterművek kerülnek ki kezei közül. A St. Rémy-i tartózkodáshoz köthető az Íriszek (1889), a Déli pihenő (1890), a Csillagos éj (1889) a Gabonaföld ciprusokkal (1889) és a Pietá (1889) is. Ez utóbbi azért lényeges, mert Vincent hosszú idő elteltével újra egy liturgikus témához nyúl, példaképe, Delacroix tiszteletére. Szembehelyezkedése a vallással nem szünetel, de néhanapján – saját bevallása szerint – vigasztalóan, nyugtatóan hatnak rá a hittel és az Istennel kapcsolatos elmélkedések.

Gabonaföld ciprusokkal (1889)

72,5 x 90,5 cm

A Gabonaföld ciprusokkal egy, a Provence-i tájról megkomponált buja, szerelmes alkotás. A kolorista Vincent most sem fukarkodott a színekkel: legalább kilencet használt fel a vadregényes vidék megörökítésekor, aminek uralkodó és prominens motívuma a van Gogh-i ciprus.

A kép expresszivitása, pulzálása harmóniát, nem pedig zaklatottságot közvetít, mindezt úgy, hogy közben a természetben megbúvó elevenség, izgalom sem veszít hangsúlyából.

Az égbolton kavargó, cinkfehér felhők, a háttérben magasló, szürkével vegyített azúrkék hegyek, a hullámzó aranytenger, az előtérben viruló, cinóbervörös pipacsok és a törekvő, sötétkék ciprus (amely akár van Gogh növényi alteregója is lehetne) mind-mind a zabolátlan Provence bukolikus idilljét árasztja magából.

Az örökkévalóság kapujában **

Végre, a hosszadalmas és viszontagságos tél immár elvonulni látszik és kisvártatva beköszönt az 1990-es év tavasza, amely a lehető legörömtelibb hírekkel kecsegtet Vincent számára. A hidroterápia és a kiegyensúlyozott mindennapok átmeneti gyógyulást eredményeznek. Vincent orvosi jóváhagyással elhagyhatja az intézetet és ezt rögvest ki is használja. Látogatást tesz Theonál, akinek most született kisfia.

A Párizsban tett vizit alkalmával arról is értesül, hogy egy neves kritikus, Albert Aurier dicshimnuszokat zeng róla és műveiről, s habár az elismerés jól esik neki, szerényen, nehézkesen fogadja a gratulációkat.

Párizs után ismét vidékre, Auvers-sur-Oise-ba költözik, ahova 1890. május 21-én érkezik meg. Itt veszi kezdetét életének utolsó felvonása.

Annak ellenére, hogy igaz barátra lel a város doktorában, Paul Gachet személyében (Dr. Paul Gachet 1890, Rézkarc Gatchet-ról 1890), van Gogh magába fordul és nem, vagy alig foglalkozik a társasági élettel. A festészet minden szabad percét leköti. A halála előtti 70 nap alatt közel 80 képet fest és több tucat vázlatot skiccel. Leghíresebb, öngyilkossága előtti napokban készült alkotása, a Gabonaföld varjakkal (1890).

Gabonaföld varjakkal (1890)

50,5 x 100,5 cm

A Gabonaföld varjakkal című kép szemrevételezésekor legtöbben a halál (mint archetípus) egyértelmű jeleit kutatják, hiszen tudatában vannak a mű születésének kontextusával: van Gogh néhány nappal később, minden előjel nélkül hasba lövi magát.

A festmény maga valóban egy baljóslatú közeget illusztrál. Az éjszakai égbe röppenő, távolodó (vagy épp közeledő?) fekete varjak a vész hírnökei. Élénkségük egyszerre megrendítő és dermesztő. A gabonaföldek felett vaskos ecsetvonásokkal formálódik ki a Hold. Fényét valamelyest tompítja a zsarnok, tömör éjszaka, de az még így is kellően bevilágítja a környéket.

Az alant sárgálló, aratásra szánt gabonaföldet mindkét oldalról földutak szegélyezik és ez által a festő még inkább kiemeli a középteret; azt a dinamikusan előretörő ösvényt, amelyről ha nem is teljes bizonyossággal, de talán még feltételezhetjük, hogy kiutat jelenthet a végtelenbe nyúló búzamezőről.

“Sebed a világ” - Pszichoanalízis ***

Hogy mégis mi vezetett van Gogh 1890. július 27-én, revorvellel elkövetett öngyilkosságáig, amely aztán harminchat órával később, 29-én végleg kioltotta élete lángját? A pszichológiában és az orvostudományban a mai napig megoszlanak az esettel kapcsolatos vélemények és álláspontok.

Míg az újabb teóriák és vizsgálódások az emberölés eshetőségét latolgatják, addig mások a van Gogh-ot gyötrő kórok kilétét próbálják megállapítani. A találgatások a heveny porfíriától (az idegbetegség válfaja) kezdve, az epilepszián és a szifiliszen keresztül, egész a bipoláris zavarig és a skizofréniáig nyúlnak. Biztos, kikezdhetetlen diagnózis egyelőre nincs.

A 20. század legnagyobb gondolkodói, pszichoanalitikusai egytől-egyig a festőművész fanatikus maximalizmusában és gyermekkori traumákból eredő bizonyítási, megfelelési kényszerében látták a rejtély kulcsát, jellemében pedig a melankolikus ember csalhatatlan  ismertetőjeleit vélték felfedezni. De nevezhető-e van Gogh melankolikus embernek, ahogy azt például Humberto Nagera,**** egy 1967–ben debütáló interpretációjában (Vincent van Gogh: A psychological study) láttatja? Az osztályzáshoz úgy gondolom elengedhetetlen feltétel, a melankolikus ember fogalmának tisztázása. Ehhez pedig célszerű a téma széleskörűen elismert szakértőjét, Földényi F. Lászlót (esztéta, irodalomtörténész, műkritikus) segítségül hívnunk. Következzék tehát a melankolikus ember meghatározása, Földényi olvasatában:

A melankolikus ember

A melankolikus ember látásmódjáról ismerszik meg. A melankolikus ember elutasítja a posztmodern kilátástalanságot, megőrizvén a hit bizonyosságába vetett idealizmus fundamentumait, amelyeket azonban előszeretettel átideologizál és az emberi tökéletlenség bevonásával meg is csonkít.

A melankolikus ember megköveteli a romantikus, értékkövető, mitikus perspektívát és a transzcendens megtapasztalást. Romantikája ennek ellenére nem a múltból, hanem a korszakokon átívelő időtlenség szabályosságából táplálkozik; értékeit nem sablonos mintakövetések, hanem a pillanatok érintése priorizálja; metafizikai és mitikus meggyőződései pedig gyakran szélsőséges istenképeken alapulnak.

A melankolikus ember megfigyel, nem fél érezni és hinni. Hisz az életben és hisz az örökkévalóságban, ám az ő esetében mindezek a halál evidenciájából fakadó kiábrándultság tünetei.

(Földényi F. László olvasata A lélek szakadéka - 1993., A melankólia dicsérete - 2017. és A halál terei - 2018. című monográfiák alapján)

Láthatjuk tehát, hogy a melankolikus ember jelleme, ha nem is maradéktalanul, de jelentős mértékben különbözik van Gogh plasztikus, konstruktív jellemétől, aki tulajdonságainál és habitusánál fogva, inkább tudható be mérsékelt karrieristának...

‍

A posztmodern árnyékában

Mivel azonban van Gogh-ot a 20. század gondolkodói szecessziós, romantikusan szentimentális áldozatként (melankolikusként) analizálták, mára már elkerülhetetlenné vált, hogy ténylegesen ezzel a bélyeggel kelljen élnie a köztudatban.

A posztmodern – ahogy arról már a bevezetőben is esett szó – tanulmányok és más intellektuális doktrínák segítségével megragadta és felhasználta van Gogh életét, munkásságát, műveit, betegségét és legfőbbképpen halálát ahhoz, hogy megkedveltesse, megbarátkoztassa az emberekkel az életből való kiábrándultságot, megoldásként pedig választást nem hagyván, az öngyilkosságot kínálja. Mert az öngyilkosságban van valami szépség, valami tragikus gyönyörűség, legalábbis a posztmodern propagandája ezt bizonygatja.

Így vált tehát van Gogh a közösségi média inspirációs folyamának (Pinterest) és lélekvesztőjének (Tumblr) mogorva révészévé, egyben a posztmodern, a toxikusság, a szuiciditás és a melankólia apostolává. Ami pedig igazán megrázó, hogy fizikai halálával egyetemben, van Gogh szellemi örökségének egy része is elveszni látszik, mert a hiábavalóság princípiumának korszaka senki és semmi tulajdonjogát nem tartja tiszteletben. Ez esetben egy olyan zseniális festőművész tulajdonjogait, aki fiatalsága egén, a felhőtlen, verőfényes napokon, kicsattanva az egészségtől, szellemi és mentális képességei teljes birtokában, testvérének írt leveleiben ekképpen tudott lelkendezni az életről:

“Nagyon nagy kedvem szottyant az életre és örülök hogy szerelmes vagyok. Életem és szerelmem egységet alkotnak. Ám legyen mélabús, aki akar, nékem elegem volt belőle: már csak vidám óhajtok lenni, akárcsak a pacsirta tavasszal! Nem is kívánok mást énekelni, mint ‘szeretni még’!”

Etten, 1881. november 7.

________________________________

‍
* Az idézet az amerikai beat-költő, Allen Ginsberg: Howl (Üvöltés) c. költeményéből származik. A szóban forgó részlet egésze így szól: “I'm with you in Rockland / where you're madder than I am” (“Veled vagyok a Sárga Házban / ahol te őrültebb vagy mint én vagyok” - Orbán Ottó fordítása).

** A szöveggel azonos című, Van Gogh életének utolsó éveiről szóló életrajzi filmdráma 2018-ban debütált a nemzetközi mozikban, Willem Dafoe főszereplésével.

*** Az idézet az ugyancsak tragikus életpályával rendelkező magyar költő, József Attila Eszmélet c. költeményéből származik. A szóban forgó részlet egésze így szól: “Sebed a világ - ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat."

**** Humberto Nagera kubai származású, az Egyesült Államokban tevékenykedő pszichiáter és a pszichoanalitikus irodalom központi figurája volt. A szakmában széleskörűen elismert Humberto karriere 2016-ban ért véget, a “tüzes kubai” halálának bekövetkeztével.