Szívhang

Mikor anyu méhében pihiztem, nem tudtam megköszönni neki, hogy óvatosan sétál a lépcsőn, énekel nekem főzés közben, és kétszer ebédel. Mikor megszülettem, nem tudtam megköszönni neki, hogy órákig ringat esténként, napi hétszer etet és fogja a hátam fürdés közben. Mikor nagyobbacska lettem, nem tudtam megköszönni neki, hogy mesét olvas este, rózsaszín műanyag tányérban tálal nekem és az utcán mindig fogja a kezem.

Ez természetes – gondoltam.

Iskolai éveimben kiderült, hogy sajnos cseppet sem az. Kis milliárd nagyobbnál nagyobb gonoszság létezik ezen a bolygón, és van olyan is, hogy valakit még csak élni kezdeni se engednek. Van olyan ember, aki nem láthatja meg a napot, nem érezhet, nem ehet, nem ihat, nem játszhat a barátaival, nem küzdhet, nem szerethet és nem alapíthat családot, mert még élete kezdetén valaki eldöntötte, hogy nem születhet meg. Valaki eldöntötte, hogy nem ad neki esélyt se, hogy növekedjen és fejlődjön.

Ezeknek a babáknak a jövőjét elvágták az anyaméhben. A legabszurdabb az egészben, hogy egyre többen a világon egyszerűen nem is tekintenek emberként a kismama hasában fejlődő magzatra, csupán egy sejtnek látják. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy bárki is arra vetemedjen, hogy a világ legvédtelenebb kis ember egyedeit megölje. Sajnos nem kellett sok idő ahhoz, hogy rádöbbenjek, ez igen gyakori történés napjainkban. A történést pedig nem máshogy hívják, mint abortusz.

Amikor egy egészséges ember csupán köznapi szavakkal kezdi definiálni az abortuszt, belesajdul a szíve. A nők méhe bizonyul egy magzatnyi ember számára a legbiztonságosabb helynek. De ez a biztonság megszűnt. Már semmi nem védi a babákat: ki vannak szolgáltatva a gyilkosságnak és még csak nem is nevezik nevén ezt a hátborzongató tettet, hanem félrevezető elnevezésekkel próbálják felmenteni, eltakarni az igazi valóságát. Ezzel utat nyitva az tömeges abortuszoknak.

Országunkban az 1950-es évek végétől horrorisztikus mértékben kezdett nőni a babagyilkosságok száma, a 2000-es évekig ezek a számok exponenciálisan növekedtek. Körülbelül 50 év alatt 5 785 000 csecsemőt öltek meg felmenőink és azóta is minden negyedik terhességet megszakítanak a kórházakban, míg Csehországban és Horvátországban minden harmadik terhesség végződik abortusszal. Rádöbbentem, hogy minden országban népirtás zajlik, és ebben nem véreskezű diktátorok vétkesek, hanem maguk az állampolgárok.

Odáig jutott a világ, hogy saját gyermekeiket ölik meg azok, akikből apák, anyák válhatnának. Gondolkodtam, hogy ezeket a csecsemőket ki védi meg, ha sem az anyjuk, sem az apjuk, sem a jogszabályok nem védik életüket. Élesen mutatja az egyensúly felborulását, hogy némely növényeket jobban védenek, és súlyosabban szankcionálják a velük, vagy az állatokkal szembeni nem megfelelő bánásmódot, mint a kis emberek élettől való megfosztását.

És itt döbbentem rá, hogy nem hallgathatok.

Kötelességem egynek lenni azon hangok közt, akik a világegyetem legvédtelenebb személyeinek nevében szólalnak fel és nem felejtik, hogy hány babának már nem tudnak segíteni, mert az idő halad és az emberek napról napra adják halálra csemetéiket.

Én csak egy lány vagyok, aki most fedezi fel a világ működését, de nem maradok csendben, amíg a jogszabályok minimum annyira nem óvják és védik ezeket a kicsiket, mint engem, akitől nem vették el a lehetőséget, hogy saját élete legyen.

Személyes környezetemben él egy férfi, akit majdnem abortáltak. A műtét napján azonban édesanyja szíve jelzett, hogy ez semmilyen körülmények között nem volna helyes, inkább megszüli a gyermeket, bármiféle lemondással is jár. A gyermek megszületett, felnövekedett, és hálás anyukájának, hogy nem fosztotta meg az élettől.

Az illetőnek jó humora van, a szíve pedig tele hálával. Gyönyörű felesége van, hét gyermeke született, akik közül a legidősebb lánya épp e sorokat írja...

Arra buzdítom az embereket, hogy bármiféle élethelyzettől függetlenül, tiszteljék az életet és Azt, Aki adta.

AZ ABORTUSZ NEM LEHET OPCIÓ!

‍