Grüll Benjámin
Napjaink pörgő világában nehéz koncentráltan odafigyelni egyvalamire, különösen ha az a valami másfél-két óráig tart. Igen, valljuk be, manapság már egy film megnézéséhez is eltökéltség, mi több, áldozathozatal kell.
És miért van az, hogy egyre emelkedő filmlistánk apasztását előbb kezdjük a Mission Impossible valamelyik részével, mint az olasz neorealista klasszikusok pótlásával? Úgy tűnik, napjaink emelkedő adrenalinküszöbét már nem érheti el a múlt századeleji fekete-fehér film, de még csak egy színes kosztümparádé sem. Bizonyítsuk be, hogy nem így van! A jelenlegi helyzet remek lehetőség arra, hogy kissé visszavegyünk az iramból, és könyörületesek legyünk annyira a múlt század alkotásaihoz, hogy legalább egy esélyt adjunk nekik. Az alább összegyűjtött filmek öt különböző stílust és tempót képviselnek, öt különböző korszak alkotásai. Ha az egyik nem tetszik, érdemes megpróbálkozni egy másikkal.
Aranypolgár (1941)
A film a milliárdos, magát politikussá felküzdő Charles Foster Kane rendkívül tanulságos élettörténetét mutatja be újszerű narrációban. A film ugyanis a mágnás halálával, és rejtélyes utolsó szavával (“Rózsabimbó”) kezdődik. Egy újságíró csapat megpróbálja egy ütős cikk kedvéért a szó jelentését kideríteni, miközben a néző előtt kitárulkozik egy teljes emberi sors.
Már-már klisének számít az Aranypolgárt minden idők legjobb filmjének mondani (a Keresztapa mellett), de ez nem egészen a véletlen, hanem Orson Welles műve. A 25 éves rendező elsőfilmes alkotásában a főszerepet is elvállalta, és rendkívül meggyőző alakítást nyújtva játszotta el Charles Foster Kane fiatal és idős (!) karakterét is. Az operatőri munka korát megelőző vizuális nyelvvel ad jelentéstöbbletet minden egyes jelenetnek, inspirációt szolgáltatva több későbbi nagysikerű rendezőnek, így Martin Scorsesének is.
A film legnagyobb értéke azonban maga a történet, amely már csak azért is tanulságos, mert a világ tele van Charles Kane-hez hasonló sorsú emberekkel.
Biciklitolvajok (1948)
Róma, a második világháború után néhány évvel. A munkaközvetítő iroda előtti hatalmas sorok állnak, munkát alig kapni. A kilátástalan helyzetben a családját eltartani próbáló Ricci, miután nagy nehezen munkát kapott munkához jut, kerékpárral rója Róma utcáit, és plakátokat ragaszt. Ez a helyzet azonban nem sokáig marad így…
A film azért olyan ütős, mert nem csupán valószerű, hanem a tényleges valóságot emeli be a mozgóképbe. A film 1948-ban forgott Rómában: a helyszín nem egy látványosan megépített studió, az élethelyzet nem kitalált. Olyannyira realista, hogy a rendező Vittorio De Sica nem színészeket használt filmjében, hanem szó szerint az utcáról szedte össze szereplőit. Számára ez elvi kérdés volt, úgyhogy a film főszereplőjét hitelesen alakító Enzo Staiola hiába könyörgött, a rendező nem adott neki további szerepeket későbbi filmjeiben.
Quo Vadis (1951)
Sienkiewicz nagysikerű regényének méltó feldolgozása ez a remekmű, amely a korai kereszténység helyzetét mutatja be a Római Birodalomban egy szerelmi történeten keresztül, ha történelmileg kicsit elferdítve is. A kiinduló helyzet igen egyszerű: Marcus Vinicius, a sikeres római hadvezér vendégeskedés közben beleszeret Lygiába, egykori rabszolgába, házigazdájának fogadott lányába, de hiába akaratoskodik, a szülők nem engednek a dühös tribunusnak. Marcus elhatározza, hogy ha kell, Nero császáron keresztül szerzi meg magának a lányt, ámde nem számol azzal, hogy Lygia és egész környezete keresztények. A személyes konfliktusból egy csapásra grandiózus dráma lesz, amely felvonultatja Péter és Pál apostolt, bemutatja a keresztényüldözést, amely Nero kegyetlenségei révén a Colosseumban éri el tetőpontját, de a néző jó pár fordulatra számíthat akkor is, amikor látszólag mindennek vége.
Az akkor még szárnyait bontogató CGI technológia talán elavultnak tűnhet, de annál érettebb és időtállóbb maga az alkotás, amelynek autentikus hangulatát Rózsa Miklós zenéje teremti meg, és amelyet emlékezetes alakítások erősítenek, különösen Robert Taylor és Peter Ustinov részéről.
A hátsó ablak (1954)
A fényképész L.B. Jefferies törött lába miatt karosszékbe kényszerül, így egyetlen szórakozása a szomszédok megfigyelése ablakából. Ez a feslett tevékenység lehetőséget ad arra, hogy tanulmányozza az őt körülvevő emberek jellemét, sőt mi több, egy gyanús személyre is felfigyel. Az apró megfigyelés lassanként nyomozássá alakul át, mindennek hátterében pedig ott van Jeff és barátnője közötti feszültség.
A hátsó ablak Alfred Hitchcock egyik legjobbjaként emlegetett thrillere/krimije, amely dacára, hogy egy helyszínen játszódik, rengeteg izgalmat, és folyamatos feszültséget hordoz magában.
Barry Lyndon (1975)
Stanley Kubrick mesterművében a szereplők megkérdőjelezhetetlenül a György korabeli (18. századi) Angliában élnek és mozognak. Modoruk, beszédük, öltözékük egy időutazásra invitál bennünket. A filmben végignézhetjük a kezdetben nincstelen, időközben kémmé, hamiskártyássá, udvarlóvá és nemesemberré váló Barry Redmond Lyndon fordulatos életpályáját. A filmhez némi türelem kell, háromórás hossza miatt talán érdemes két részletben megnézni, de annyi bizonyos, hogy mindenképpen megéri.
A filmnek szinte minden egyes pillanata olyan, mintha egy korabeli festményből lett volna kiragadva. Fotós és filmes érdeklődésű személyeknek kiemelten ajánlott!
