Egy korszak vége

A Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band volt a Beatles utolsó koherens albuma – állította egy zenekritikus. Ebben tulajdonképpen nem is tévedett, sőt már a legendás lemez elkészülése sem volt zökkenőmentes. George Harrison ugyanis már 1966-ban eldöntötte, hogy kilép a zenekarból. A Beatlemania eléggé megviselte a gombafejűeket, a felajzott tömeg sikoltozásától állítólag a koncerteken már mindent lehetett hallani, csak a zenét nem. Leginkább Harrisont akasztotta ki ez az esztelen rajongás, aki csak a menedzser, Brian Epstein ígéretének hatására maradt a zenekarban, miszerint nem lesz több színpadi fellépés.

Az egyébként homoszexuális és drogfüggő Epstein-nek nem volt könnyű dolga a zenekar menedzselésében. Hogy ezt mégis egészen haláláig sikeresen tehette, az sokak szerint annak köszönhető, hogy nagyon széles alkotói szabadságot engedett zenészeinek, hogy új zenei irányokat fedezhessenek fel. Ugyanakkor nagyon ügyesen csillapította le az emiatt nem ritka feszültségeket, például azzal is, hogy szilárdan kézben tartotta az együttes pénzügyeit.

1968 azonban egy különleges év volt az együttes történetében. Harrison javaslatára ugyanis részt vettek Indiában Makareshi Makesh guru transzcendentális meditációs kurzusán. Az Indiában eltöltött idő teljesen megváltoztatta az együttes tagjait, és az ezt követő időszak elképesztő feszültségeket generált közöttük. John Lennon és Harrison teljesen elmerültek a meditációban és az LSD-ben, amiket McCartney viszont fenntartásokkal kezelt. Ettől kezdve állandóvá vált az ellentét az együttes két vezéregyénisége, Lennon és McCartney között. Ezen az sem segített, hogy Lennon újdonsült barátnője, a japán származású Yoko Ono is állandó szereplőjévé vált a stúdióban töltött időnek és a feszültségeknek is.

John Lennon maga is sokat változott India után. Akik közelebbről ismerték az együttes tagjait, elmondták, hogy innentől fogva nagyon mogorva lett, állandóan haragosan nézett maga elé és gyakran ignorálta a környezetét. Indiából is csalódással jött haza, mivel a meditáció nem adta meg a választ a problémáira. Ugyanis a lelkiállapota igencsak szöges ellentétben állt a róla kialakult képpel. A rajongók számára ugyanis ő volt mindig a vagány, beszólogatós vezéregyéniség, azonban utólag sokan állítják hogy egy nagyon is vívódó személyiség volt, saját szerzeményeivel, sőt hangjával is örökké elégedetlen, bár részben ez is motiválta a kísérletezésre. Azonban civilben még a jófiús imidzsű McCartney is sokkal céltudatosabb volt mint ő. Ez sem segített kettejük kapcsolatán az Indiát követő években: Lennon mindig leplezetlen kárörömmel konstatálta, ha barátja némely projektje elbukott.

Emellett George Harrison is egyre nagyobb részt követelt magának a dalszövegírás területén, ami addig szinte kizárólag a Lennon-McCartney páros asztala volt. Elindult egy verseny, hogy kinek hány dala kerül fel a lemezekre, és Harrison nehezményezte, hogy a többiek akár hét-nyolc dalt is felvesznek, mielőtt az övét egyáltalán meghallgatnák.

Ez a kreatív ellentét nagyon kiütközik az ikonikus Fehér Albumon is. A lemez mind tematikájában, mind hangzásban, zenei stílusában elképesztően szétdarabolt. Sokan csak úgy emlegetik, mint négy szólólemez egy fedél alatt. A Lennon-McCartney ellentétnek pedig beszédes illusztrációja az Abbey Road, amelynek két oldala két teljesen más koncepciót tükröz. Az persze az alkotók zsenijét dicséri, hogy mindezek ellenére ezeket az albumokat a könnyűzene legjobbjai között tartjuk számon.

Ezekben a helyzetekben pedig már Epstein sem tudott közbelépni, hogy csitítsa a feszültségeket: ugyanis 1967. augusztus 27-én kábítószer túladagolásban meghalt. Ez előrevetítette az együttes végét, Paul McCartney is a széthullás egyik fő okaként azt nevezte meg, hogy mindnyájuknak zenészből hirtelen üzletemberré kellett előlépniük. Epstein utódját nem sikerült megtalálni, Paul próbálta megragadni a vezető szerepet zeneileg és más területeken is. Lennon ezt később úgy értékelte, hogy fontosnak bizonyult az együttes túlélése szempontjából, ám leginkább Paul szólókarriertől való aggodalma motiválta. Ironikus hogy a zenekar szétesése után mégis McCartney pályája bizonyult végül a legsikeresebbnek.

Az évtized utolsó időszakaiban Ringo Starr és George Harrison is többször elhagyták az együttest hosszabb-rövidebb időre. 1969-ben pedig John Lennon jelentette be titokban társainak, hogy otthagyja az együttest és Yokoval új projektbe fog. A nagy nyilvánosság azonban nem tudott erről, a Beatlesnek a végső kegyelemdöfést McCartney fent említett nyilatkozata jelentette, aki sok mindenre hivatkozott, de legfőképp arra, hogy szívesebben töltené az idejét a családjával. A bejelentést hatalmas felháborodás követte: a bűnbaknak tekintett Yoko Ono sokáig a népharag céltáblája volt, némely milliomosok horribilis összegeket ajánlottak fel az együttesnek hogy lépjenek fel újra, a rajongók pedig még 10 évig reménykedtek abban, hogy a Fab Four újra összeáll, ez azonban csak vágyálom maradt, és végképp szertefoszlott Lennon meggyilkolásával. 

Persze érdekes belegondolni, hogy egy olyan kezdeményezés, amely az „élj itt és most” üzenetét teszi magáévá, vajon hogyan is maradhatna egyáltalán tartós? Sőt, összehasonlítva a zeneipar számtalan „egyslágeres sztorijával”, a Beatles 10 éve kifejezetten hosszú együttműködésnek tűnhet. Abból a szempontból mindenképp, hogy a négy liverpooli olyan forradalmat hozott a könnyűzenébe, amelyet napjaink aktuális csúcson lévő szupersztárjai sem tudnak meghaladni. Arról pedig nem is beszélve, hogy forradalmuk nem korlátozódott a zeneiparra. Nagyon nem. De a történet ezen vetületét az ÉTER olvasóinak be se kell mutatni...