Dömötör Simon
Cikkünk alanya megkerülhetetlen alakja a mindenkori könnyűzenének és a 20. század kultúrájának. Idén lett 80 éves, számtalan díjat és elismerést tudhat magáénak a művész- és zenészvilágban, ám őt korántsem ez motiválja.
Bob Dylan közismert és elismert személy ebből kifolyólag eltekintenénk a szokásos életrajzi áttekintéstől. Azt próbáljuk megfejteni, miért lett ő az, aki és hogyan vált egy félénk, érces hangú srácból elnyűhetetlen és kortalan előadó és kiváló költő.
„Egyes művészek szavai önmagukért beszélnek, más művészek szavai a generációjukhoz szólnak” – konferálta fel Jack Nicholson az 1985-ös Live Aid koncerten Dylant. Ezzel a mondattal jól lehet jellemezni munkásságát a stílusokon átívelő és azokat ötvöző zsenialitását és zenéjének mélységét. Egyedi volt a stílusával, a móddal és a fellépéssel ahogyan zenélt.
Dalainak mondanivalói hűen tükrözték Amerika gondolkodó társadalmának általános közhangulatát az évtizedek alatt, amiért sokszor a média és a sajtó presszúráját is el kellett viselnie. Ahhoz, hogy megértsük miért volt ez és mi tette az ő karakterét különlegessé, nézzük meg először azt, hogy ő hogyan vall saját ars poeticájáról, világlátásáról.
A Dylan-mítosz
Önéletrajzi anekdotákat tartalmazó Chronicles című könyvében leírja a hatvanas évek Amerikájának kaotikus társadalmi légkörét. Egymást érték a polgárjogi mozgalmak, a vietnámi háború pedig beárnyékolta az emberek mindennapjait. Ebben a zavaros évtizedben futott be hősünk az akkori világ fővárosának számító New Yorkban.
A lepattant utcasarkok, a negyedek és a Five Points mágikus egyvelege alkotta ezt a közeget, amelyet átszőtt az underground művészvilág külön univerzuma és a mindenkori maffia hatalma. Itt bizony nehéz volt kitűnni a tömegből. A korabeli még be nem futott művészek számára úgynevezett „kalapozós” bárok működtek, ahol míg az előadó alakított, a körbejáró kalapba gyűlt a kenyérrevaló.
Dylan is egy ilyen helyről indult, majd végigjárta a szamárlétrát és nagymenő lett. Ez a közeg – amelynek végérvényesen ő maga is a terméke volt – elfogadta és befogadta őt. Miután aláírta lemezszerződését a Columbia Records kiadóval, megjelent a Blowin’ in the Wind című közismert száma, amivel tényleg befutott a köztudatba. Ebben testesül meg először a zenész költői vénája, melyben egy kvázi programadó szellemiség jelenik meg.
Dylan megfogalmazza azokat a kérdéseket, amik őt leginkább foglalkoztatják. A dal átütő siker lett és ez az egyik kulcs ahhoz, hogy megértsük miért volt a zenéje és még inkább a személye ennyire populáris ebben az időszakban. Átlagember lévén korrektül és szókimondóan fogalmazta meg azokat a problémákat, amelyek őt és egyben az egész amerikai társadalmat foglalkoztatták. Véleménye és szavai milliókéval vágtak egybe és sokan gondolták úgy: Bob Dylan az, aki változást hozhat. Őt magát kivéve. Állítása szerint nem akart semmilyen polgárjogi vagy hippi mozgalom élére állni és csatába vezetni azt.
Életrajzában leírja mennyi fejfájást okoztak neki „rajongói”, akik szabályosan megostromolták a házát Woodstock-i tartózkodása alatt. Csak a ’70-es évekre hagyott alább a vele kapcsolatos tömeghisztéria. Elmondása szerint ő csak egy átlagos ember akart lenni, aki művészként sáfárkodik talentumaival. Távol állt tőle a népvezér szerep, csupán jókor jó helyen mondta ki a megfelelő szavakat.
Ezen felül elvitathatatlan és mindmáig el nem évülő érdeme, hogy ügyesen lavírozott a zenei stílusok között és jól használta fel az akkor már kicsit leáldozóban lévő blues pozítivumait. Mesterei, Dave van Ronk és Woody Guthrie, blues- és countryénekesek hasonlóan ötvözték az olyan stílusokat, mint a már fent említett blues vagy a folk. Dylan ezen zeneérzéke és ezzel párosuló költői vénája emelte őt még náluk is magasabb polcra.
Megtérés kérdőjelekkel
Később a hetvenes évek végén, mikor magánéleti válságba került, a hit és a kereszténység felé fordult és ezzel egyidejűleg a gospel műfajában is kipróbálta magát. Elmondása szerint egy San Diego-i koncerten, mikor nagyon rosszul érezte magát, valaki a tömegből egy keresztet dobott fel a színpadra és ezzel kezdődött minden. Állítása szerint pár nappal később személyesen Jézus jelent meg neki, ami alapjaiban változtatta meg az egyébként zsidó származású énekest.
Két albumot is kiadott ennek az élménynek a hatására. Egyik méltán híres albuma a Slow Train Coming és az egyedi Saved című lemez is ezt a témát járja körül. A nyolcvanas évek közepén abbahagyta a gospelt, ám koncertjein továbbra is játssza ebben az érában született számait. Érdekes és érdemes azon elmorfondírozni, hogy egy olyan művész aki mindentől és mindekitől függetlenül akart élni és alkotni, végül mégis rátalált a kereszténységre. Ám sajnos a szórakoztatóipar személyiségpusztító ereje őt sem kímélte, így a többi „sztármegtéréshez” hasonlóan az ő hitélete is ellentmondásosan alakult.
The Times They Aren’t A-Changin’
A ’80-as évek végén már nehezen találta meg a hangot vele együtt öregedő közönségével, több évbe telt a megújulás. Jól rávilágít karakterére, hogy jó érzékkel megtalálta azokat a dalokat művei között, amelyek megérintik a fiatalabb generációt, így az öregedő rocksztár hallgatósága még a streaming-érában is milliókban mérhető. Érces hangja új erőre tudott kapni, később pedig irodalmi Nobel-díja még többet emelt elismertségén.
Díja egyébként rámutat magára a költészet mibenlétére is. Hiszen ez egy tágítható univerzális önkifejezési forma, amely nemcsak a könyvek és kötetek lapjain létezik, hanem ugyanígy fellelhető a dalok szövegeiben és a színpadon is. Ennek egyik élő példája igényes és egyedi ars poeticájával Bob Dylan.
