Nagy Veronika
Egy dán tanárnő, akit az Úr a kényelemből és anyagi biztonságból olyan helyre vezérelt, ami akkoriban messze elmaradottabb volt az európai országoknál és ahol a feszültség sokszor fegyveres konfliktusokhoz vezetett.
Lydia Christensen 1927 januárjában, 37 évesen fogadta be szívébe Jézust. Akkoriban háztartástudományt tanított egy dániai város iskolájában, Korsørban, ami a Nagy-Bælt tó partján fekszik. Megtérése, alámerítkezése és Szent Szellemmel való keresztsége nemcsak rokonai és ismerősei között, hanem az egész országban nagy port kavart. Ügyét az Oktatásügyi Minisztérium elé vitték, mivel a teljes egészében lutheránus ország, a nyelveken szóló pünkösdieket mélyen elítélte.
Végül nem kellett emiatt lemondania tanári állásáról. Ám egy évvel később a Szent Szellem vezetésére megtette, amikor nyilvánvalóvá vált előtte, hogy Isten azt akarja, menjen Jeruzsálembe. Lydia nem tudta, mi lesz a feladata az akkoriban Brit fennhatóság alatt álló Palesztinában, de engedelmeskedett az Úr hívásának. Mivel nem volt misszionárius, nem számíthatott egyházi támogatásra, az anyagi gondjait mindig az Úrra bízta. A közel-keleti életforma először nagyon idegen volt számára: az utcákon nem volt világítás, az ablakot nem lehetett kinyitni, nehogy bemásszanak a kígyók és a tolvajok. A víz sok helyen mérgező volt és a két ott élő népcsoport (arabok és zsidók) örökös feszültségben éltek egymással. Nyelvi nehézségek is adódtak, mintpéldául, hogy Lydia se héberül, se arabul nem beszélt, angolul is csak egy kicsit. A nyelvek tanulásába hamar belevetette magát. Egymás mellé tette a dán, angol és arab nyelvű bibliáját és egymás után mindhárom nyelven elolvasta a versszakokat.
Körülbelül egy évvel a Jeruzsálembe költözése után kezdett kibontakozni Isten terve. Egy nap egy zsidó férfi bukkant fel Lydia ajtajánál, azt kérve tőle, hogy vegye magához haldokló kislányát. Lydia végül magához vette a láztól szenvedő gyermeket, Tikvát. Aznap este a kislány nagy valószínűséggel meghalt volna, de Isten Lydia imájára meggyógyította őt. A kislányt nevelgetni nem volt könnyű. Volt, hogy az arabok és zsidók egyik zavargása közepette elfogyott minden enni- és innivalójuk, és Lydiának az alig két éves Tikvával a nyakában kellett átverekednie magát a barikádokkal és utcai lövöldözésekkel teli Jeruzsálemen, hogy a barátaihoz jusson.
Az évek múltával egyre több zsidó és arab árva került hozzá. Lydia megértette, hogy Isten azért küldte Jeruzsálembe, hogy gondját viselje az otthonukat elveszített ottani gyerekeknek. „Isten megmutatta számomra, hogy a gyermekekről való gondviselést szánta nekem feladatul. Őszintén bevallom, eleinte azt gondoltam, hogy azért esett rám a választása, mert szeretem a gyerekeket. Később azonban rájöttem, hogy valójában az Úr az, aki szereti őket, és ezért ad a szívembe szeretetet irántuk” – mondta. Azt, hogy egy gyerek meddig maradt nála, a helyzet és a szükség határozta meg. Volt azonban kilenc olyan kislány, akikkel kapcsolatban úgy érezte, az Úr a „sajátjaiként” adta neki őket.
Férjével, a nála 25 évvel fiatalabb Derek Prince-vel is Jeruzsálemben találkozott. Az Úr kettős kötelékkel kapcsolta össze őket, a házasság és a szolgálat kötelékével. Lydia és Derek harminc boldog évet töltött el együtt. Együtt szolgáltak Angliában, Afrikában és az Egyesült Államokban, egészen addig, amíg Lydiát 1975-ben az Úr magához vette. Lányai így emlékeztek meg róla: „Amikor imádkozott, az ég megnyílt, a sátán pedig reszketni kezdett.”
