Harc Jeruzsálemért

A történelemkutatók is gyakran zavarba jönnek, ha racionális magyarázatot kell találni arra, mire is alapulhat Jeruzsálem vonzereje, ami a világhódítókat is megbolondította, ahogy Zakariás próféta fogalmaz: „részegítő pohárrá” lett a környező népek számára. Ez nyilvánvalóan csak azzal magyarázható, hogy felismerték, hogy Jeruzsálem birtoklása spirituális jelentőséggel bír. Nem véletlen, hogy a szent város a zsidó és keresztény vallásban is kiemelt szerepet játszik és az iszlám is igyekszik bizonygatni jogát a „legtávolabbi mecsethez”.

Egyes hódítók olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak a városnak, hogy meghódításában az egész világ fölötti hatalom megszerzését látták. Figyelemre méltó tiszteletben részesítette Nagy Sándor Jeruzsálemet, miután időszámításunk előtt 332-ben elfoglalta a babiloni fogságot követően perzsa fennhatóság alá került várost. Josephus Flavius beszámolói alapján a zsidó főpapok megmutatták neki Dániel próféciáit, melyek szerint egy görög származású hadvezér fogja leigázni a Perzsa Birodalmat. Ennek örömére megengedte a zsidóknak, hogy szabadon gyakorolhassák hitüket, és a világuralom gondolatától megittasodva folytatta hódításait kelet felé, India irányába.

Azonban nem minden utódjáról mondható el, hogy kesztyűs kézzel bánt volna a kiválasztott néppel. Több száz éves szellemi, kulturális és gazdasági elnyomást jelentett ugyanis a ptolemaida és szeleukida dinasztia. Ebben pedig mélypontnak tekinthető IV. Anthiokosz Epiphanész szentségtörése, melyet a Templom ellen követett el: bálványáldozati szentéllyé alakítva a Szentek Szentjét. Ezt sokan a pusztító utálatossággal azonosították, amiről Dániel próféciáiban olvashatunk, és igazuk is volt, hiszen a Biblia kijelentéséből ismert Antikrisztus személyének előképéről beszélhetünk. A folytatásban megtiltotta a zsidók vallásgyakorlását, és több tízezer júdeai lakost mészárolt le. Ez vezetett a híres Makkabi felkeléshez, amely bámulatos sikerrel tudta a kor szuperhatalmát meghátrálásra kényszeríteni. De belső béke híján hiába is vártak tartós változást és már fel is tűnt a történelem színpadán az újabb jelentkező, hogy kivegye részét a „lakomából” az isteni fegyelmezés alatt álló város fölött.

A következő világbirodalom – amit a dánieli próféciákból negyedik birodalomként ismerhetünk – szintén nagy érdeklődést tanúsított Isten földi nagykövetsége iránt. Krisztus előtt 63-ban Róma Nagy Sándorja, Pompeius Magnus több napos ostrom után bevette Jeruzsálemet, és kíváncsiságában nem tudta megállni, hogy ne kukkantson be a Szentek Szentjébe, ezzel is kimutatva a zsidók és Istenük fölött vélt győzelmét.

Később Vespasianus császár ideje alatt Róma úgy döntött, bizonyítani akarja felsőbbrendűségét Izrael Istene fölött. Ő maga nem tudta befejezni az ostromot, mert a Néró halála utáni trónviszályok miatt a fővárosba kellett utaznia. Így lépett színre Titus, Vespasianus fia, aki örökölte Jeruzsálem bevételének feladatát, melyre időszámításunk szerint 70-ben került sor. A több évszázados építkezések következtében a város körül viszonylag erős védelmi rendszert alakítottak ki, háromszoros falöv biztosította Jeruzsálem védelmét. Csak hosszas előkészületek után és a harmadik rohammal sikerült áttörni az első falrendszert, pont május 31-én, azaz ezerkilencszázötven évvel ezelőtt. A többi falat aláaknázták, a kapukat betörték, majd hosszú és véres utcai harcok során bevették a várost. Ez az esemény csaknem kétezer évre megpecsételte a város sorsát. Titus lerombolta a Templomot, amely azóta sem épült újjá, (pedig voltak rá próbálkozások), a kincseit pedig Rómába szállította. Köztudott az is, hogy a Colosseumot Vespasianus részben a Templom köveiből építette. A Templom kizsákmányolását a Rómában található Titus diadalíve is megörökíti, ahol a kincseket hurcoló katonák között kimagaslik a hétágú gyertyatartó, a menóra is (ez egyébként nagyon fontos bizonyíték a Biblia történelmi hitelessége mellett). 

Jeruzsálem számára azonban az igazi pusztulást a Bar Kochba-lázadás megtorlása jelentette 135-ben, mely során a várost lerombolták és több mint fél millió zsidó életét vesztette. Hadrianus császár a provinciát átkeresztelte Palesztinára, Jeruzsálemet pedig Aelia Capitolinára, ahonnan kitiltotta a zsidókat, rákényszerítve őket a diaszpórákba való kivándorlásra. Az ezt követő körülbelül kétezer évben Jeruzsálem még igencsak hosszú ideig nem nyerte vissza Istentől rendelt státuszát. 

A hetedik században az iszlám hívei kerekedtek felül a térségben, akik számára a keresztény és zsidó világ legyőzésének kulcsát is jelentette Jeruzsálem. Abban hittek, hogy a két vallás erejét veszíti, ha kiveszik kezükből a város fölötti hatalmat. I. Omár kalifa 637-ben ezt meg is tette. Gyorsan be is rendezték saját vallásuk gyakorlására, és néhány évtizeden belül felépítették a Templom-hegyen a máig is ott álló Sziklamecsetet és az Al-Aksza mecsetet. 

A római katolikus egyház nem nézhette tétlenül, hogy az iszlám átvegye a politikai és szellemi irányítást a térségben, és megindultak a felszabadító keresztes hadjáratok. Először 1099-ben foglalták el a várost, mely során a zsidó lakosságot is részben lemészárolták, részben rabszolgának adták el. A környező területeken királyságot szerveztek jeruzsálemi központtal. Az Al-Aksza mecsetet palotának rendezték be, a Sziklamecsetet pedig egészen egyszerűen katolikus templomként kezdték használni. Jeruzsálem ekkor kezdte elnyerni a mai arcát, a három világvallás keveredésének jellegzetességével, sorra épültek ugyanis a katolikus szentélyek és zarándokhelyek. Hirtelen a katolikusok egyik fő kultuszhelyévé vált a város, divat lett az európai királyok körében a „jeruzsálem királya” cím felvétele. Még II. András magyar király is beállt a sorba a címért, amit utódai is büszkén viseltek.

1516-ban I. Szelim szultán vezetésével a törökök foglalták el Jeruzsálemet, de ekkorra a város sokat vesztett stratégiai jelentőségéből. Feltűnt azonban egy számunkra ismerős név, I. Szulejmán szultán a mohácsi győző, aki elődeivel ellentétben kiemelt figyelmet tanúsított Jeruzsálem iránt. Megerősítette a falait, és új védelmi vonalakat húzott fel, hogy biztosíthassa uralmát a város fölött, ami ezzel elnyerte a mai szerkezetét. 

Akadt olyan hadvezér, aki szintén mindent megtett a város megszerzése érdekében, de nem járt sikerrel. Nem köztudott, de Napóleon is tervbe vette a meghódítását, áhított célja volt a keleti irányba való terjeszkedés, és a Szentföld elfoglalása. Felismerte a lehetőséget a zsidóságban, ezért igyekezett őket is maga mellé állítani. Invitálta őket, hogy csatlakozzanak a hadseregéhez, cserébe országuk és önállóságuk helyreállítását ígérte. 118 évvel a Balfour Nyilatkozat előtt a francia politikus így voltaképp az első „pre-cionista” vezetővé vált. „Hisz az Úr megváltottai megtérnek, és ujjongás között Sionba jönnek; és örök öröm fejükön, vigasságot és örömöt találnak; és eltűnik a fájdalom és sóhaj” – idézte Ézsaiás szavait a zsidóságnak intézett levelében. A közelben lévő Akkó városának ostromát meg is indította, és onnan kívánt tovább terjeszkedni és Jeruzsálemet bevenni, hogy ott kikiálthassa az új államot. A török erők azonban visszaverték a francia csapatokat.

A XIX. század végén a cionizmus meghirdette a zsidók tömeges visszatérését a Szentföldre. Az első világháborút követően 1917-ben kezdődött a brit mandátum ideje. A Harmadik Birodalom élén Hitler is szem előtt tartotta Jeruzsálemet, és a világuralom megszerzéséhez megkerülhetetlennek tekintette a város megszerzését, de ez nem valósult meg. Később a Brit Birodalom is meggyengült, és hosszú-hosszú idő után először újra felvillant a reménység sugara a zsidóság előtt. 1948-ban kikiáltották Izrael Állam függetlenségét, de Jeruzsálem ekkor még az arabok fennhatósága alatt állt. A hatnapos háborúban 1967. június 7-én a zsidók visszafoglalták Jeruzsálemet, sőt akkor még a Templom-hegyet is sikerült megszerezni. 1980-ban kikiáltották Izrael egy és oszthatatlan fővárosának. Hogy ezt a világ többi nemzete is elismerje, az még várat magára.

Azonban Jeruzsálem újra zsidó kézen van. Újra azoké, akiknek Isten adta örökségül. Zakariáson keresztül Isten nem csak „részegítő pohárnak” nevezi a várost, hanem rögtön utána „nyomtató kőnek” is. Egy nehéz kőnek minden nép számára, akik összegyűlnek, hogy együtt megemeljék azt, de „szakadva-szakadnak meg”. Isten nem vetette el népét. A föld királyai saját királyságukat akarták kiterjeszteni Jeruzsálemre, mert figyelmen kívül hagyták Isten szavait: „Ez lesz nyugovóhelyem örökre; itt lakozom, mert ezt szeretem”. Egyvalakinek van joga arra, hogy Jeruzsálemben alapítsa meg királyságát, és ez Jézus Krisztus. Az Ő földi uralma alatt lesz egybekötve Jeruzsálem a Mennyel, és a város dicsősége helyre lesz állítva. Isten áldja Jeruzsálemet!