Az online oktatásról szakszerűen

No de ne bagatellizáljuk el a helyzetet. A vírus komoly és ezek a fogalmak most épp annyira aktuálisak, akárcsak a kezdetek kezdetén. Jelen írásomnak különben sem célja mindezeket végigvenni. Csupán egyetlen dologra szeretne fókuszálni, mégpedig államunk amúgy is hibátlanul szuperáló gépezetének, az oktatási rendszernek egy kényszeredetten alkalmazott, specializált produktumára: az online oktatásra. Csak őszintén, ennek azért már vannak hibái.

Mégis, ahogy a közmondás szól: rossz időjárás nem létezik, csak rossz ruházat. Mivel az iménti állítással én magam is tudnék vitatkozni, ezért rögtön kiegészíteném Rejtő Jenő egyik műve, Az úr a pokolban is úr című ponyvájának mondanivalójával. Meglehet, a cím kissé hiperbolikus, mindazonáltal érdekes jelentéstöbblettel bír. Magában hordozza azt az alapvető kulturáltságot, kivételes attitűdöt és életrevaló humort, mely tényezőkkel a Covid-éra egészséges lélekkel áthidalható. Tetszik, nem tetszik, nincs ez másképpen az internetes tanulás (tanítás) esetében sem. Mindenekelőtt az átláthatóság érdekében, íme az online oktatással kapcsolatos álláspontom:

Az online oktatás számomra ambivalens töltetű. Az online oktatás szabados, ebből kifolyólag könnyű, de nem egyszerű és ezeken felül még időtakarékos is tud lenni. 

Szabados, mert minden nebuló egy maga alkotta rendszerben éldegél. Könnyű, de nem egyszerű, hiszen elsőre gyerekjátéknak tűnhet a tankönyvek önálló feldolgozása és bemagolása, aztán néha ráébredünk: nem az. Emellett időtakarékos is tud lenni. Igen, tud. Persze megannyi hátráltató erő igyekszik meghiúsítani a Zoomos órákon való részvételt (gondolhatunk itt az extra kényelmes ágyikóra, a vekker váratlan meghibásodására vagy a social media nyújtotta izgalmakra).

A kulcs a megingathatatlan akarat. Ami engem személy szerint a leginkább zavar, az az emberi természet, illetve az abból fakadó kényelemszeretet. Nyilvánvaló, hogy komfortos volt nap mint nap magunkba szívni a tanárok által összegyűjtött és összegzett információkat. Most pedig minden másképpen van. Meg kell dolgozni a sikerért, a tudásért. Kőkeményen google-zni kell, videókat nézni az adott tananyagról és az órára is „be kell járni”. Ironikus. Az élet megteremtette azt az idilli életstílust, amire a legmerészebb álmainkban sem mertünk volna áhítozni. Akció-reakció, hogy mit felel az emberi természet? Idézem követelőzését:

Töröljék el az idei érettségit!

Többet akar. Többet akar és a nehézségekre hivatkozik. De milyen nehézségekre, kérdem én?! Rendben, mindenki komplex képet akar és akkor most elindíthatjuk a mellette-ellene érvek soha véget nem érő konfliktusát és verbális lavináját, vagy... vagy a helyzetet megvizsgálva felülemelkedhetünk rajta. Mert ezt is lehet. Felvehetjük a kesztyűt és példát vehetünk van Goghról, da Vinciről, Lincolnról, Faradayről, Kassákról, Csontváryról, Mosonyiról (Mihály) és a lista tekereg tovább. Ezek az emberek autodidakták voltak, azaz saját maguk fejlesztették a tudásukat. Az autodidaktizmus (neologista szóképzéssel) megoldás lehet. Megköveteli a szorgalmat, a kitartást, az akaratot. Aki ezt a módszert választja annak ideje sem lesz arra, hogy azon gondolkodjon, vajon eltörlik-e az idei vizsgákat.

Az autodidaktizmus nehéz. Mentegetőzhetünk, hogy más és más képességűek vagyunk, hogy valakinek megy az egyedül tanulás és valakinek nem. A perspektívát megfordítva azonban mit mondjon az, aki nem képes az iskolában, ebben a pulzáló társasági légkörben megfelelően koncentrálni? Akinek magány és csend kell az információ befogadásához, trendin fogalmazva: introvertált. Aki ellógja – kényes terület – az énekórát, hogy otthon a matekra összpontosíthasson.

Tehát a mostani olvasat szerint ezek az emberek egytől egyig joggal tehették volna, hogy amíg jelenléti oktatás zajlott, petíciókat indítsanak az érettségi eltörlésére, hiszen egy számukra alkalmatlan helyzetben voltak kénytelenek tanulni, amely nem vette figyelembe az ő személyes igényeiket. Ettől az idealista oktatásképtől sajnos(?) még elég távol vagyunk.

Nem tagadom, számomra sem egyszerű a mostani helyzet. Ami viszont jó, hogy nagyrészt arra fordíthatom az energiámat, amire én szeretném és amire tudom, hogy szükségem van. A továbbtanulás szempontjából legalábbis kiváltképp. Hangsúlyozom, senkinek se szeretném helyteleníteni a véleményét, de akceptálni se. Célom ennél jóval szerényebb és embertársaim belátására irányul. Arra a belátásra, hogy van, amikor a hagyományos iskolamodelltől megválva, azt az őt megillető piedesztálra emelve, le kell mondani a kényelemről és saját motivációktól fűtve harcolni kell a jövőnkért. Még ha mindezt a szófán fekve, kedvenc Micimackó plüssünkkel karöltve, bivalyerős arabica feketét kortyolgatva kell is cselekednünk... hmm... megrendítő...

A csipkelődést félretéve a cikk – amely sokkal inkább esszé – mondanivalója ennyi volna. „Küzdj és bízva bízzál!” mert ha Isten velünk, ki lehet ellenünk és mert az emberiség történetében jóval nagyobb tragédiák is megestek már, mint a 2021-es érettségihez vezető rögös, kikövezetlen út...