Surjányi Előd Olivér
Az élet zene nélkül olyan, mint az étel só nélkül: elengedhetetlen fontossággal bír annak megízesítésében, és valószínűleg ez akkor tűnne fel a legjobban, ha hirtelen meg kéne válnunk tőle. A szavak mellett a zene a legfőbb önkifejező eszközünk, mellyel a legbensőbb érzéseket is könnyen a környezetünk tudtára hozhatjuk, így az örömöt, a gyászt, a félelmet és a reménységet, az imádatot, a szenvedélyt, a vágyakat, a véleményeket, a szerelmet, vagy épp az utálatot.
Érdekes hogy a zene olyan közel áll az emberi lélekhez, hogy bátorsággal állíthatjuk, hogy nincs olyan ember a Földön, aki ne hallgatná, vagy legalábbis ne tudná élvezni a számos kultúra színes zenei felhozatalának valamelyikét. Sokan pedig nem elégszenek meg annyival, hogy a zenehallgatás szenvedélyét űzzék, hanem egy szintet tovább lépve ők maguk is a zenét produkálók csoportjába kívánnak belépni, ami rendkívül pozitív jelenség. A mai technológiának köszönhetően mára sokkal egyszerűbbé vált a zenetanulás folyamata, mint az előző évszázadokban, és YouTube videók milliói segítik a zenélni vágyókat tudásuk és technikájuk fejlesztésében. Ezzel magyarázható, hogy sokkal elterjedtebbé vált az autodidakta módon való tanulás, és sokan szép zenei pályát futnak be úgy, hogy meg sem fordultak zeneiskolában, vagy zenetanárnál.
Ha a kedves olvasók között is akadnának olyanok, akik szívesen játszanának valamilyen hangszeren, de még nem vették a bátorságot, hadd mondjam el, hogy sosem késő elkezdeni. Sőt rengeteg kisebb korú gyereket láttam, akik lelkesen kezdtek bele a zenélésbe, de rögtön elment a kedvük az egésztől, ahogy bekerültek az iskolák mintájára kialakított zeneoktatási intézményekbe, amiből azt a következtetést vontam le, hogy sok esetben érdemesebb várni, mint kis korban elkezdeni. Az oktatási intézmények fő eszköze a tanulnivaló kötelezővé tétele, és kellő érettség nélkül nehéz ezt úgy kezelni, hogy ne vegye el a lelkesedést, ambíciókat. Mint sok más tantárgyban, a zenélésben is elengedhetetlen az önképzésre való képesség, pusztán a tananyag teljesítésével senkiből se lesz jó zenész, legalábbis biztos nem tudja élvezni a zenetanulást. Szerintem kisebb korban inkább a zenével való megbarátkoznának van helye, az igazi zenetanulásnak pedig nagyobb korban válik értelme. Persze ez személyfüggő, ezt csak azért mondtam el, hogy senki se keseredjen el, ha már közelebb van a húszhoz mint a tízhez, és még semmilyen zenei tapasztalattal nem rendelkezik. Én tizennégy éves koromban kezdtem el a tanulást, pedig lett volna rá lehetőség sokkal korábban is, de őszintén, egyenlőre nemhogy nem bántam meg, de kifejezetten örülök, hogy így alakultak a dolgok esetemben. Már csak azért is érdemes megfontolni kicsit a várakozást, mert számos olyan eset van, hogy egy kisebb korú gyermeknek nagyon izgalmasnak tűnik a zenével való foglalkozás, de pár év alatt kialszik ez a vágy. Ráadásul a szülők sok esetben nem nézik jó szemmel, hogy a több évnyi befektetett munka kárba vesszen, és mindent megtesznek, hogy ösztönözzék, vagy ha mást nem kényszerítsék a gyereket tanulmányai folytatására. Az erősebb akarattal rendelkező gyerekek ilyenkor fellázadnak ezelőtt, és megutálják a zenetanulást, a gyengébb akaratúak pedig csak sodródnak, de sose fogják élvezni azt amit tesznek. Ennek pedig semmi értelme. Csak annak van haszna, ha tudunk a saját élvezetünkre zenélni.
Mielőtt belevetjük magunkat a zenetanulásba szerintem azt is fontos leszögezni, hogy mi célból akarunk zenélni. A hírnév, a siker sosem lehet cél, hiszen nem mi döntjük el, hogy híresek leszünk-e, vagy sem, annál pedig nincs is frusztrálóbb, mikor rengeteg befektetés után a célt mégsem érjük el. Ha csupán a barátok, a fiúk és/vagy lányok elbűvölése a cél... nos egy nem várt gitárszólóval valóban könnyű imponálni, de ugyanezt a hatást el lehet érni egy nem várt frizurával is, sokkal kevesebb befektetéssel, szóval ezt sem nevezném jó ambiciónak. Akik pedig azért kezdenek hangszeren játszani, mert anyukájuk azt mondta, a gyors és teljes kiégés szinte teljes biztonsággal garantálható.
Annak, hogy valaki önszántából, a maga élvezetére kezd el zenélni nagyon sok pozitív hozadéka van, rendkívül építő lehet az ember személyiségére nézve, és gazdagítja a szellemi képességeket is. Elsőre azt hinnénk a zenélés nem föltétlenül igényel nagy intelligenciát, pedig ha jobban beleássuk magunkat a zene világába, a zeneelméletbe rájövünk, hogy könnyen megüti azt a nehézségi szintet, mint mondjuk a matematika, vagy a fizika. Ez sokakat elriaszt attól, hogy belekezdjenek a tanulásba, a zenélés vágya pedig minthogy sokakban megvan, szükséges volt a zenét minél egyszerűbbé, mindenki számára érthetővé tenni. Így jutottunk el a klasszikus zenétől pár évszázad lefolyása alatt a manapság divatos pop zenéig. Ha a kedves olvasó inkább a XXI. század zenéit preferálja, akkor igazán nincs miért megijedni, néhány gyakori akkord ismeretén túl több zeneelmélet nem lesz szükséges. Akkor kell igazán odatenni magunkat, ha inkább a jazz, a blues, vagy a klasszikus zene iránt érdeklődünk, ez esetben azonban biztos vagyok benne, hogy a zeneelmélet tanulása is élvezetes folyamat lesz. Természetesen nem igaz, hogy a zeneelmélet ismerete nélkül nem is lehet zenélni, de én személyesen azt találom az egyik legizgalmasabb dolognak, amikor leülök egy zongorához, és csak úgy játszom azt ami belülről jön. Ezt hívják improvizációnak. Amikor megtalálom a saját stílusom, és játszom a saját zenémet, ez egészen új világok előtt nyit meg ajtókat, de a zeneelmélet átfogó ismerete nélkül ezt elég nehéz minőségi módon kivitelezni. Ha ismerünk is olyan személyt, aki úgymond nem ismeri a zeneelméletet, a játéka azonban mégis virtuozitásra vall, valószínű ez esetben is csak a szakszavak ismeretének hiánya áll fent, de az illető igenis érti azt amit játszik. Nagyon feltűnő, ha egy zenész nem érti mit csinál: olyan mint amikor a Google fordító beszél emberi nyelven.
Az, hogy ki milyen módon tanul meg játszani, milyen stílusban, egyáltalán milyen hangszeren, ez mindenkinek a személyre szabott útja. Ez az út persze senkinek sem zökkenőmentes, sokan eljutnak arra a pontra, hogy legszívesebben abbahagynák az egészet, de kellő kitartással, szorgalommal és némi tehetséggel rövid idő alatt nagyon kifizetődő a sok befektetés. Hogy pontosan mit értek az alatt, hogy megtérül a befektetés, arra gondolok, mikor eljutunk arra a szintre, hogy nem csak magunknak, hanem a környezetünknek is örömet tudunk okozni játékukkal, ami egy olyan érzés, amit csak akkor lehet megérteni, ha kipróbálja az ember.
Vajon a szórakoztatáson túl van más célja is a zenének? Tudatosan hagytam a végére ezt a kérdést, hogy mi is a zene igazi célja, miért érdemes hangszeren játszani? Talán azt kéne megkérdezni, aki feltalálta. Ha beírjuk a keresőbe, hogy a zene eredete, valószínűleg hosszú kutatásokba botlunk, mely évmilliárdokra próbál visszavezetni minket, és végül az állatvilágig süllyednénk vissza, de ezt az elméletet hagyjuk meg a tudósoknak. Óriási tévedés azt gondolni, hogy a zene természetes eredetű, és a zene igazi célja sem természetes célokkal hozható összefüggésbe. A zene már az ember előtt is létezett. Lucifer, aki még a teremtés előtt fellázadt Isten ellen, ő is dicséretvezetői tisztséggel volt felruházva, úgymond a mennyei zenekar „karmestere” volt. A mennyben is van zene, olvasunk a Bibliában az angyalok kórusáról is. A zene azon égi áldások egyike, melyről biztosan tudjuk, hogy a mennyben is létezik. Aki azt hiszi, hogy a zene célja a szórakoztatás, a tehetség megmutatása, nem mondom, hogy teljesen téved, de csak a felszínt kapargatja. A zene spirituális tevékenység, és addig nem beszélhetünk valódi, értékes zenéről, amíg megfosztják eme lényegi tartalmától. A zene eredeti célja az imádás, az Isten jelenlétébe való bemenetel, és az Ő szellemének a közvetítése. E nélkül nincs értelme a zenének, e nélkül nincs igazi zene. A hangszerek is azt a célt szolgálják, hogy a szavakon túl a zenei játékkal is hálát adjunk Istennek, és azért vagyunk megáldva mindnyájan beépített hangszerrel, az énekhangunkkal, hogy minden ember képes legyen zenélni Isten által, Isten dicsőségére. Azért vagyunk megáldva a zenével, hogy itt a földön mi is becsatlakozhassunk a mennyei kórusba. Ez nem csak az egyéb hangszeren játszók kiváltsága, hanem mindenkié!
Remélem a kedves olvasók kedvet kaptak valamelyest ahhoz, hogy kicsit kipróbálják magukat zeneileg, ha máshogy nem is, hát az gyönyörű énekükön keresztül. Tudom, itt a kelet-európai kultúrában nem olyan könnyű mindenkit éneklésre bírni, de az éneket nem az teszi széppé, hogy milyen hangunk van, hanem, hogy mi van a szívünkben. Különösen ebben az időben érdemes az istentiszteletnek ezt a formáját is bevinni otthonainkba. Számos sort, sőt egész zsoltárokat tudnék idézni a történelem talán legtehetségesebb zenészétől, Dávidtól. Engedjétek meg, hogy az ő soraival zárjam mondanivalómat:
Énekeljetek az Úrnak hálaadással, pengessetek hárfát a mi Istenünknek!
(Zsolt 147:7)